Tavaly a császármetszés alatti kommunikációt vettük górcső alá, idén pedig a vajúdás és szülés közben elhangzó mondatokról készítettünk felmérést, illetve tudományos posztert az ELTE Illyés Sándor Emléknapokra.
Arra kértük az anyákat, osszák meg velünk azt a (pár) mondatot, ami visszavonhatatlanul beégett az emlékezetükbe a vajúdásuk vagy a szülésük alatt – akár azért, mert olyan erőt adott, ami átlendítette őket a legnehezebb pillanatokon, akár azért, mert olyan rossz hatással volt, hogy ott és akkor teljesen elvesztették a hitüket, összetörtek tőle, feladták. Bármely mondat érkezhetett az egészségügyi szakszemélyzet részéről, a párjuktól, dúlától, egyéb kísérőtől. Kértük, azt is hogy jelezzék, ki mondta és pozitív vagy negatív hatással volt-e rájuk az adott mondat, amit megosztanak – hiszen sokan sokfélék lehetünk.
A tavalyihoz hasonlóan idén még nagyobb számú – kb 400 – válasz érkezett és ismét erős érzelmeket, komoly indulatokat váltott ki a téma, ami rámutat arra, milyen sokakat érint és éppen ezért nagyon fontos foglalkozni vele.
Gyakran tapasztalom dúlai munkám során azt a kettősséget, hogy ha az anyákat a szülés előtt megkérdezzük, mitől félnek leginkább, akkor a fájdalmat és egy esetleges váratlan komplikációt említenek, ugyanakkor a szülésük után arról számolnak be, hogy mindent összevetve a legnehezebb, a bánásmód volt számukra. Az édesanyák beszámolóiban ez többnyire magában foglalja a verbális kommunikációs stílust, a vizsgálatokat, az ellátás személytelenségét is.
A családoknak maximális támogatásra van szüksége ebben a helyzetben, hiszen a szülés mind fizikailag, mind lelkileg igen érzékeny állapot. Amikor ez a hihetetlenül izgalmas, ám nagy testi és lelki igénybevétellel járó folyamat elindul, egyfajta spontán módosult tudatállapot jön létre az anyánál (és az apánál egyaránt). Ez egyrészről nagyon hasznos számunkra, hiszen a vajúdás akkor a leghatékonyabb, ha befelé tudunk fókuszálni, el tudjuk engedni a külvilágot és a racionális gondolkodást, illetve a testünkre és a babánkra figyelünk. Ám fontos tudni, hogy azzal is együtt jár, hogy sokkal fogékonyabbak vagyunk a szuggesztiókra.
A szuggesztiók olyan üzenetek, amelyeket kisebb-nagyobb fokú szándékossággal intézünk a másikhoz és ennek hatásaként a befogadóban önkéntelen válaszfolyamatok indulnak el. Ebben az értelemben véve a szuggesztió lehet szóbeli közlés, kérdés, nonverbális jelzés, épp úgy mint egy sóhajtás, dünnyögés, vagy akár a csend, a testbeszéd: egy grimasz, egy elkapott tekintet, illetve a tárgyi környezet üzenetei: feliratok és eszközök is. Olyan ismeretlen helyzetben, amikor a megszokott vonatkoztatási keretek nem állnak rendelkezésre, erősen keressük a támpontokat, kapaszkodókat, így a környezet jelzéseit is sokkal érzékenyebben észleljük.
Könnyen megérthető, hogy amikor a kisbabánk születik éppen, mi magunk is ebben a megváltozott tudatállapotban vagyunk jelen. Rengeteg különböző érzelem hat egyszerre a térben egy ilyen szituációban a boldog várakozástól, az izgatottságon át az aggodalomig és ez a viselkedésünkön is észrevehető. Ilyenkor az idő- és térérzék felborul, a gondolkodásban túlzott jelentést tulajdonítunk a negatív tartalmaknak, a figyelem beszűkül, a valóság reális észlelése torzulhat. Ebben az állapotban a személy különösen nyitottá válik bármely eligazító jelzésre, vagy olyan mozzanatokra, amelyek segítik őt a helyzet értelmezésében – főképp, ha azok valamilyen tekintélyszemélytől érkeznek (orvos, vezető, szakember).
Nagyon fontos, hogy a szuggesztiók lehetnek pozitív, azaz megerősítő, illetve negatív és igen romboló hatással is ránk. Általánosságban elmondható, hogy a hümmögésnek nem tulajdonítunk nagy jelentőséget a mindennapi párbeszédeink során, ugyanakkor ha egy gyógyszerszagú kórteremben az orvos hümmög a leleteinket nézve, miközben mi egy kórházi ágyon fekszünk (akár életünk egyik legkülönlegesebb napján, a gyermekünk születésekor), akkor ugyanannak a hümmögésnek egészen más jelentést tulajdoníthatunk – a lehető legrosszabb forgatókönyveket, sőt, esetleg a valóságtól teljesen elrugaszkodott opciókat is végigzongorázva az elménkben.
Ennek megfelelően szakemberként tehát a verbális és nonverbális kommunikációnkra tudatosan odafigyelve, ezeket könnyedén a gyógyítás szolgálatába állíthatjuk, illetve ugyanígy, figyelmetlenségből bizony árthatunk is velük. Rendkívül fontos felismerni, hogy itt sokkal többről van szó, mint pusztán arról, hogy egy meggondolatlan szavunkkal vagy tapintatlan viselkedésünkkel megbánthatunk másokat! A szülés olyan fokozottan kiszolgáltatott helyzet egy nő, egy pár számára, amelyben komoly pszichés sérüléseket, illetve testi traumákat okozhatunk negatív szuggesztiókkal. Adott esetben egy nő szülésének kimenetelét és egyben az új élet világrajöttének módját, az anya szülésélményének minőségét, testéhez való viszonyát, kisbabájával, párjával való kapcsolatát, önmagába és a saját képességébe vetett hitét befolyásolhatjuk. Egyaránt megrengethetjük alapjaiban, de meg is erősíthetjük egy életre.
Mindenképpen negatív hatással van a vajúdó nők viselkedésének (hangadásnak, változó igényeinek, érzelmi hullámzásnak) minősítése, letorkollása, megfeddése, korlátozása. Ugyanígy a testi adottságaikra vonatkozó pejoratív megállapítások, a folyamat előrehaladásának vagy a nő erejének lebecsmérlése, testi vagy lelki szubjektív megéléseinek megkérdőjelezése, bagatellizálása, esetleges komplikációk ad hoc előrevetítése.
A pozitív szuggesztió legyen kedves, megengedő, motiváló, segítsen az elérendő célt szem előtt tartani. Nagyon jó példa erre a következő idézet: “Nagyon ügyes vagy, meg tudod csinálni. Mindig csak egy összehúzódásra koncentrálj, annak hullámán jutsz egyre előrébb.” Van benne megerősítő dicséret, tartalmazza, hogy hisznek a vajúdó nő erejében és képességeiben, célirányos megoldást kínál és magában foglalja az előrehaladást is.
Az, hogy “A kisbabád nagyon jól van, azt üzeni: Jövök Anya! Már nagyon közel vagyok, mindjárt találkozunk!” megnyugtatja az anyát, hogy a babával minden a legnagyobb rendben van. Szüléskísérés közben sokszor kérdezik az anyák, hogy a baba hogy érzi magát, jók-e a szívhangok. Fontos őket informálni és az újszülöttel való találkozás képét felidézve hatékonyan lehet erőt adni a további kitartáshoz.
Biztosíthatjuk a vajúdó nőt arról, hogy ott vagyunk vele és érte, illetve hogy bármit megteszünk, hogy segítsünk neki. Erre jó példa a következő idézet: “Mit tehetünk érted, hogy jobb legyen neked? Ha már sehogy sem jó, akkor nagyon jó, mert akkor közeleg a vége.” Itt egy kis információmorzsa is el van rejtve: az anya aktuális testi-lelki érzései, megélései teljesen normálisak, nem gyenge és nem valami rendellenes dolog történik vele, csupán a kitolási szak közeledik már és mindjárt vége ennek a nehéz periódusnak, aztán kibújik a kisbabája.
Poszterünkkel – a tavalyi utat folytatva – szeretnénk felhívni a figyelmet a szülés körüli tudatos kommunikáció fontosságára. Köszönjük az anyáknak, akik megosztották velünk tapasztalataikat, élményeiket és ezzel hozzájárultak poszterünk megszületéséhez!
A tudományos poszterhez, illetve jelen cikkhez a szakirodalmi hátteret Dr Varga Kata és Dr Diószeghy Csaba – Hűtésbefizetés, avagy a szuggesztiók szerepe a mindennapi orvosi gyakorlatban (Pólya Kiadó, Bp. 2001) című könyve biztosította.
Írta: Nyitrai Eszter pszichológus, dúla, perinatális szaktanácsadó jelölt
A felmérésben és a poszter összeállításában munkatársaim voltak: Dériné Tóth Andrea védőnő, perinatális szaktanácsadó jelölt és Pánczél Erzsébet, szociális munkás és örökbefogadási tanácsadó, perinatális szaktanácsadó jelölt