A várandósságomban az első nagy tapasztalás az ambivalens állapotok, érzések átélése volt: különböző rétegekben, áramlatokban bukkantak fel. Ezeket a tapasztalásokat bontom most ki veletek együtt, kedves olvasóim.
A kép forrása: etsy by Marisa and Creative Thursday
Április elején tudtuk meg Mákszem érkezését: mintha kaptunk volna egy tömör fogalmazású táviratot: >>Jövök<<.
Mi pedig néztük-néztük az üzenetet, aminek jöttére vártunk. Tudtam, hogy valaki már itt van velem, bennem, átrendezte a gondolataimat, a jövőmet, a terveimet (különösen a 2018 decemberére szólókat). De nem érzek belőle semmit. A testem köszöni szépen, jól van, abban a hónapban a szuper mosható betétjeim a szekrényben maradtak, de ennyi. Valaki itt van velünk, de mégsem, egyfajta küszöbön állva éreztem magam, elgondolva, hogy még mennyi terem és szoba van ebben a palotában, amelyet végig fogunk járni, Mákszem, én és emberem.
Pár hét múlva készülődni kezdett a testem: az előző bejegyzésben említett hányinger hűséges társammá vált, míg melleim már egy kisbaba táplálására gyúrva post-kamaszkori evolúcióba kezdtek (háromszoros hurrá!). Így ebben a szakaszban is volt ambivalencia bőven: soha nem éreztem a testemet ennyire erősnek, élettel telinek és elesettnek egyszerre. Egy délután egyetemről bringáztam haza, bevetettem magamat a szobámba és vinnyogtam a hányingertől, minden erőmmel próbáltam magamtól eltolni, mire ő egyre erősebben tolt vissza. Megérezve a helyzet abszurditását, egyszer csak levetettem magam az ágyra és magamban odamondtam neki, hogy „na gyere, egyél meg, győzz le, simán rókázom, ha úgy akarod”. Meglepetésemre erre a bennem kavargó rosszullét megszelídült, én pedig kétórás szunyókálásba kezdtem. Nem akartam a hullámot megállítani többé, hanem ráfeküdtem és engedtem, hogy vigyen magával.
Az első hetekben néha vendégem volt a gondolat: lehet, hogy Mákszem mégsem marad velünk, lehet, hogy elvetélek. Az anyává váláshoz és az anyai léthez hozzátartozik, hogy búcsúzni is kell egy lélektől, egy várt babától, s így én is átgondoltam, hogy miként búcsúznék tőle, milyen folyamatokon mennénk keresztül. Lelkem mélyén éreztem, hogy jó közege vagyok Mákszemnek, ahol jól fejlődhet, s ahonnan, mikor készen áll rá, megszülethet. Ez a tudat megnyugvással töltött el. Ám egy este valahonnan mélyről felbukkant az érzés, hogy most Mákszem küzd valamivel. Nem tudtam mivel, vagy miért, csak meséltem neki, hogy én itt vagyok, vele és mellette állok a küzdelmében, akármilyen úton is kellene végig mennie, együtt fogunk haladni, amíg csak lehet. Ez a tapasztalás nyitotta meg előttem a felismerést, hogy egy vagyok valakivel, akinek mégis külön élete, külön sorsa van és lesz. Egy ideig együtt haladunk, majd elválunk, s az élete nincs az én kezemben, hisz mindkettőnk élete valaki nagyobb kezében nyugszik. És ez így van rendjén.
Az utolsó nagy terület, ahol az ambivalencia különösen hevesen lüktet: no, az a környezet viszonyulása a várandós létemhez és a magyarországi várandósgondozás implicit rejtelmei. Minden benyomást egy százszemű detektív pók érzékenységével fogok fel és elemzek: mentségemre legyen mondva, hogy pszichológusként és dúla-tanoncként is különösen éles szemüveggel figyeltem eddig is a perinatális időszak körüli mindennemű szuggesztiót és implicit viszonyulást.
Mákszem fogadását határtalan vágy és egy biztos döntés előzte meg, emberemmel készen álltunk arra a kalandra, amire persze nem igazán lehet felkészülni. Felnőtt döntést hoztunk, s felelősségünk teljes felvállalása mellett örvendeztünk, hogy Hollandiából már hárman fogunk Budapestre költözni. A várandósgondozás így ott kezdődött (ó, már ez a fogalom is pedzegeti a nyavalya-neuronomat, komolyan, mintha egy növény lennék), ahol bábai konzultáció a legkézenfekvőbb. Az ottani bába bemondásra elhitte nekem, hogy várandós vagyok, majd 70 (!) percet beszélgettünk. Hetekkel ez után került sor az első ultrahangra, ahol már nagy lelkesen számolgathattuk Mákszem lábujjait (mind megvan!). Hazaköltözésem után szembesültem azzal, hogy itthon az orvos mondja ki a várandósság ámenjét, azaz amit én tapasztalok a testemben az nem igazán számít. Majd én is szert tettem egy kiskönyvre, ami praktikusan, ám kísértetiesen ellenőrzőre hasonlítva összefoglalja a várandósságomról kinyerhető összes számot és adatot, illetve a terminust is mintegy kőbe vési. Így egyszerre érzem magam egyiptomi termékenységi istennőnek és felelésre bármikor kihívható nebulónak. Eszméletlen kombó, amibe talán még egy kis idő lesz belerázódni: megtalálni, hogy miként is szeretném a legjobbat kihozni ebből az itthoni rendszerből, s élvezni Mákszemmel a kerekedésünket.
Úgy érzem, hogy az eddig megtapasztalt ambivalenciák tanítóim: olyan oldalait mutatják az életnek, amit még nem láttam, olyan utakra visznek, ahol még nem jártam. Néha egy kezdeti berzenkedéssel, de végül örömmel és egyre magabiztosabban megyek ezeken az utakon, gyűjtve a tarisznyámba kincseket, amik talán a következő hétfejű sárkány szelídítik meg, egy bajbajutott állaton segítenek vagy épp a kunyhóban lakó anyókát teszik mosolygóssá.